Az a bűnöm, hogy beleszerettem egy emberbe, úgy ahogy van. A kopaszodó fejébe, a tikkelős szemébe, a néha oroszlán szagába, a mosolyába, a kicsit elálló fogába, a humorába, a dumájába, a hangjába, a bőrébe, a hátába, a tetteibe, ahogy elrendez dolgokat, nem tökölősen, és még sorolhatnám...egyszóval tényleg mindenébe. Megszerette velem ezt a buzi cukorkás játékot is, meg egy másikat, amit imádtam nézni, ahogy csinálja a dolgokat ott... Az a baj, hogy van agyam és ezt úgy néz ki, hogy a pasik ezt nem szeretik. Nem voltak hisztik, sárdobálózások...Az sem érdekelne, ha csak a csupasz, szőrös és nem nagy feneke ( mert nem az! ) lenne, és semmi mása, mert nem érdekelnek az anyagi javak, hiszen megvan mindenem és nekem nem ez a lényeg, hogy milye is van, csak pont egy ilyen embert képzeltem magam mellé, ami még hiányzott ahhoz, hogy teljes legyen az életem, Akivel végre találkoztam decemberben és boldog voltam. Már kezdtem azon gondolkozni, hogy elviszem bemutatni Nagyinak is, hogy még mielőtt elmenne közülünk a felhők fölé, megnyugodjon a kis lelke, hogy jó kezekbe kerültem, mert szegényke mindig ezen stresszeli magát, úgy imádom... A bűnhődésem pedig, hogy eljött a múlt vasárnap dél, és mintha elvágták volna a dolgot minden előjel nélkül. Megszűnt minden kommunikáció csak azért, mert felkeltettem.  Ez rosszabb annál, minthogy közöljék az emberrel, hogy nem kellesz, vagy hogy takarodj az életemből, amikor a kérdésekre nem kapunk válaszokat. Az elmúlt hét arról szólt, hogy este fél 6-tól arra gondoltam, hogy hátha bejön elém a melóba és tudunk beszélni, vagy hogy amikor hazaérek esetleg itt lesz nálunk, de erre egyre kevesebb az esély sajnos, vagy már nincs is, meg ugye a telefont sem veszi fel azóta sem, de szerintem az nem rámászás a másikra, ha 5 nap után szeretne szót váltani az ember a másikkal. Meg kell szokni a gondolatot, hogy eltűnt az életemből egyik pillanatról a másikra, sosem fogok Neki hiányozni, sosem fogok Vele elmenni Barcelonába, de ez lenne a legkevesebb, és sosem fogok senkit sem szeretni így...meg sehogy sem, az is biztos. Ő volt a Nagy Ő, de esélyt sem kaptam ahhoz, hogy jobban megismerjen..

...csak az a baj, hogy nálam nem múlnak el a dolgok egyik napról a másikra...